2. Fejezet

Sziasztok olvasók! ^^
Remélem tetszett az első fejezet és a prológus. Máris hoztam a második fejezetet! :"D Ha tetszik/tetszett, írjatok egy kommentet. :) A következő részt hozom még a héten, addig is jó olvasást! :)

_________________________________________________

 

 

Egész héten elkerültem Lukeot, amennyire csak tudtam. Semmi kedvem nem volt megint elvörösödni a közelében és ezzel leégetni magamat.

Per pillanat matekórán ülök a leghátsó padsorban. A tanár valami számomra érthetetlen egyenletet firkál fel a táblára. Az első padsorban ülő stréberek lelkesen emelik fel a kezüket, jelezvén, tudják a megoldást. Persze, hogy tudják! Ha én is mindent előre bemagolnék, simán lekörözhetném őket.
Mr. Smith, a matek tanárunk viszont figyelmen kívül hagyta őket és engem szemelt ki magának. Nem tudtam válaszolni, ezért előre rendelt, azzal az ürüggyel, hogy feleljek.

Lehajtott fejjel és zsebre dugott kézzel előre baktatok és megállok fél méterre, az osztály közepén elhelyezkedő asztal mellett.
- Szóv... - kezdi, de félbeszakítja a kicsapódó ajtó.
- Hemmings! Megint késett. Mi a magyarázata?
- Hmm.. - hümmögi, megrántja a vállát és leül a helyére. Páran visszafojtottan kuncognak, de van aki csak tovább bámul maga elé.

Luke majdnem minden órának a felét ellógja. Ha méltóztatik bejönni, akkor is beszélget valakivel, alszik vagy el sem próbálja titkolni, mennyire nincs kedve az egészhez, illetve látványosan unatkozik.

A tanár megforgatja a szemeit, majd újra rám figyel. Már megszokta ő is, ahogy mindenki más is, hogy nem érdekli az óra. A jegyeiről fogalmam sincs, de az előbbiből úgy ítélem meg, még nálam is rosszabb. Pedig én tényleg nem tudok semmit.

- Mrs. Darko, tudja mit? Inkább oldja meg ezt a példát! - sóhajt a tanár a táblára mutatva és a kezembe nyomja a krétát.

Már csak ez hiányzott. Miért nem írja már be azt a hülye karót és hagy elmenni?

Remegő kezekkel fogom a krétát és próbálok helyest választ találni az igen nehéz példányra. Jobban tettem volna, ha tegnap netezés helyett nekiállok magolni. Mentségemre legyen, az a film olyan jó volt!
Az első padsorban ülő strébereket csak pár centi választja el attól, hogy kiessenek a padból, hiszen olyan lelkesen jelentkeznek, hogy nem bírnak nyugton maradni.


Már vagy egy perc eltelt, de én még mindig remegő kezekkel állok a tábla előtt. A hátam mögött páran rajtam kuncognak, vagy csak simán kibeszélnek. Hátra sem kell fordulnom, hogy tudjam, milyen kárörvendően merednek rám.
- Milyen gyökér! Még erre sem képes! - hallom meg az osztály plázacicáját.
- Ugye? És miben van már megint? A turkálóban vásárol? Vagy simán kiszedi a kukába dobott ruhát? - kuncog fel hangosan a másik.
- Nézd a haját! Látott-e valaha fésűt? - mondja egy harmadik elmélkedve, majd az egész osztály egy emberként nevet fel. A tanár csitítja őket, de mintha meg se hallanák.

Legszívesebben itt és most, ebben a pillanatban elsüllyednék szégyenemben. Tudják egyáltalán, hogy vannak érzéseim? Vagy, hogy ott állok előttük pár méterre?

A krétát elejtem, majd sietve kimegyek a teremből, egyenesen fel a tetőre.
Ott kisöpröm fátyolos szemeimből a könnyeket, majd a korlátra könyökölve szánkáztatom végig a tekintetem a tájon.

A napot szürke eső felhők takarják. Alig engednek át párat a vakító napsugarak közül. Legalább nem vagyok egyedül szomorú, az ég is borús hangulatban van.
Érzem, hogy csak pillanatokon múlik és el is ered az eső. Feltételezésem meg is valósul, ugyanis két perc sem telik el, az eső nagy cseppekben kezd zuhogni. Olyan, mintha lemosná rólam a szégyent, bár tudom, ez lehetetlen. Mégis, jó ebben a hitben ringatni magam.
A tekintetem az ég felé emelem és hagyom, hogy a nedves cseppek teljesen ellepjék az arcomat. Mindig is imádtam az esőt. Mikor kicsi voltam, ahányszor csak esett, kint ugráltam a pocsolyában. Ez persze csak addig tartott, amíg a szemét mostohám be nem parancsolt a házban. Ott viszont újabb agy mosásban kellett részt vennem, mivel összevizeztem a padlót.

 

Csak élvezem, ahogy a víz kellemesen érintkezik a bőrömmel. Idő közben már a vas ajtó mellett ülök és onnan pillantok az égre. Nem zavar, hogy a távolban dörög az ég és villámok pusztítanak mindenütt.


Az iskola csengője még ide is felhallatszik. Azt jelenti, hogy a sok üresfejű osztálytársam most az ebédlőben ül. Bent, a melegben, ahol nem esik az eső.
Csak én lehetek akkora hülye, hogy egy szál vékony, kinyúlt, régi, foltos pulóverban és egy farmer nadrágban ülök a szakadó esőben a hideg betonon. Holnap fújhatom az orromat. Remek, már biztos, hogy megfázok, szóval úgy döntök, hogy maradok. Ha meg így, csurom vizesen mennék vissza, csak a pofámba röhögnének. Az még megalázóbb lenne.

Az elmélkedésemet egy kicsapódó ajtó zavarja meg. Nem nézek fel, mivel felismerem a vörös Converse cipőt. Kicsit meglep, hogy megint itt találkozok vele.

- Mit akarsz? - kérdezem egyenesen előre meredve, a távoli horizontra. Úgy tűnik, mintha egy kar nyújtás lenne az egész, mégis, ha kinyújtod a kezed, csak a levegőt érinted meg.
- Miért vagy a tetőn? - válaszol egy kérdéssel. Hihetetlen! Már ennyivel eléri, hogy dühös legyek rá.
- Nem válaszoltál - motyogom.
- Te sem - hanglejtéséből tudom, hogy pimasz mosolyra húzza ajkait.
- Szeretek itt lenni - motyogom elhalló hangon és az irányába fordítom a fejemet. Nem nézek az arcára, csak a kezeiig pillantok fel, ami hanyagul lóg a nadrágzsebeiben.
Kék farmer nadrág, vörös Converse cipő és egy fekete pulóver van rajta. A kapucnija a fejére van húzva, hogy még véletlen se érje víz a tökéletesen beállított haját. Vele ellentétben, nekem már lelapult a hajam a nedvtől. De nem csak az. Mindenem csurom víz. Ha most felkelnék, valószínűleg még a cipőm is cuppogna.
- Mit akarsz? - ismétlem meg a kérdést. Egy vállrántással válaszol, majd letelepszik mellém úgy egy méterre.

Feszengek és zavarban is vagyok egyszerre. Lehetséges ez egyáltalán? Szinte csak most tűnt fel, hogy vele beszélgetek. Vajon miért itt ül? Miért nem lent a barátainál?

- Miért nem a barátaidnál ülsz? - kérdezem az ujjaimat birizgálva.
- Nem tom' - válaszol egyszerűen.

Már vagy két perce áll a csend. Nem kínos. Akkor lenne az, ha valamelyikük mondani akarna valamit. De mivel egyikünk sem vágyik most a másik társaságára, csendben meredünk magunk elé.
- Meg fogsz fázni - szólal meg hirtelen.
- Mit izgat az téged? - emelem rá a tekintetem. Megforgatja a szemét és ismét belekezd.
- Menny be. Mondom, hogy meg fogsz fázni.
- Nem vagy a főnököm! - fakadok ki.
- Én csak jót akarok neked - mondja még mindig halál nyugodtan.

Hogy lehet valakinek ennyi személyisége? Múltkor tapló, majd szemtelen most meg aggódó. Vagy az utóbbit csak beképzelem?

- Nem megyek be.
- Akkor becipellek - villantja felém fogait.
- Nem mernéd! - sziszegem.
- Nem-e? - kérdezi egy huncut mosoly kíséretében.
- Nem hát!

Simán kinézem belőle, hogy becipel. De az nekem nem tetszene. Tudok járni és csak azért sem engedelmeskedem! Le akarom törölni azt a vigyort a képéről. Azt a helyes és gonosz vigyort...

- Miért nem? - csusszan közelebb fél métert.
- Mert ha hozzám érsz, nekiállok sikítozni.
- És ha befogom a szádat?
- Megharaplak - válaszolom egyszerűen. A vigyora még szélesebb lesz. Elsőször nem értettem, majd fülig elpirultam, mire hangos nevetésben tört ki.
- Idióta. - motyogom lehajtott fejjel. Még mindig hangosan kacag. Boldogan csillogó szemei láttán én is elmosolyodok, de szinte észrevehetetlenűl.
  

A csengő félbeszakítja a pillanatot, amit kissé bánok. Ő az első ember ebben az iskolában, aki nem csak gyűlölködve, gúnyosan vagy szánakozva néz rám.

- Nem jössz? - kérdezi, miközben feltápászkodik.
- Nem - felelem nemes egyszerűséggel.
- Mondtam, hogy lecipellek. Tőlem már megszokták a lógást, de tőled nem. Nem gondolod, hogy csak még egy rossz pontot szereznél a tanároknál?

Utálom, hogy igaza van. Mostanában nem valami fényesek a jegyeim és jó pár tanár pikkel is rám, mert lusta vagyok. De akkor sem engedem, hogy igaza legyen. Hogy miért? Halványlila gőzöm sincs!

- Nem kell a felvilágosítás - mondom gúnyosan.
- Én csak jót akarok neked - ismétli meg már másodjára.
- Ki kért meg rá? - kérdezem gúnyosan. A tekintete újból elsötétül. Különös érzésem támad. Szinte rögtön megbántam, amit mondtam.
- Először azon akadsz ki, hogy senki nem foglalkozik veled, most meg az a baj, hogy valaki törődik veled. Döntsd már el, mit akarsz! - förmed rám.

Már megint igaza van! Utálom ezt az érzést.

-.Bocsánat... - motyogom lehajtott fejjel. Hirtelen nagyon érdekes lett a térdem. Egy pillanatra felpillantok az arcára és meglátom a kedves mosolyát. Ki igazodik ki rajta? Mert én nem.
- Gyere - nyújtja a kezét felém.

Nem érek hozzá, csak azért sem, ami még egy halvány mosolyt vált ki belőle. A szívem egész idő alatt őrülten kalapál, de én még csak észre sem veszem. Miért vált ki ilyen érzéseket belőlem egy mosoly? Hiszen ő csak egy beképzelt és gazdag kölyök.


Az óránk, ami történetesen, történelem (sz. m.: leesett? :D) már öt perce megy. Mi ennek ellenére lassan sétálunk egymás mellett a kihaltnak tűnő folyosón. Kint még mindig zuhog, ami mindkettőnkön meglátszik. Igaz, a hajam már csak foltokban vizes, a szürke pulcsim eléggé árulkodnak róla, hogy hol voltam. Luke ruhái is csurom vizesek. A haját fedte a kapucni, ezért az övé száraz.

Az osztály terem előtt azon kezdek töprengeni, hogy mivel magyarázzam a késést. Luke ebben már gyakorlott, így neki nem okozo gondot kitalálni valamit. Már nyúl a kilincs felé, mikor rácsapok a kezére.
- Ezt miért kaptam? - kérdezi meglepődve.
- Mit mondjak miért késtem? - kérdezem feszülten.
- Azt én honnan tudjam?
- De te olyan gyakorlott vagy a lógásban! - nyaggatom. Ismét az a levakarhatatlannak tűnhető vigyor mászik a képére.
- Jól figyelj, mert legközelebb neked kell kitalálnod valamit!
Bólintok. Állj! Legközelebb? Biztos, hogy nem fogok legközelebb lógni!

Újra ráhelyezi a kilincsre a kezét, majd benyit és magabiztosan lépked a tanár felé, míg én szégyenlősen követem.
- Hemmings! Darko! Késtek - nézett ránk a tanárúr. Sokszor viccelődött, de most nem néz ki valami vidámnak.
- Elnézést tanár úr.. tudja,.. - hebegem.
- Volt egy kis elintézni valónk - válaszolt helyettem Luke teljesen nyugodtan, mire én heves bólogatásba kezdtem.
- Á, szóval elintézni való - nézett ránk furcsán, egyben gyanakvóan. - Most az egyszer megúszták. Leülni.
- Igenis - motyogjuk egyszerre.